Máté a telefonját az ufókról a karórájára irányította. Pont éjfélt mutatott.
-Kapcsold ki!- sziszegte Michael.
-Jó, jó, csak semmi pánik!- horkantotta Máté.
-Semmi pánik? Ránk omlik minden, szembe velünk három ufó, Valahonnan Ádám és Kriszta anyja megfenyeget minket, vak sötétben állunk, és még azt mondod, hogy semmi gond?- kiabált Éva.
-Elég legyen! Ne hergeljük egymást. Kijutunk innen. A három szerkezet nem véletlenül van itt. Útnak vannak indítva valahova. Árut szállítanak. Ki kell hogy nyíljon a kőlap. - próbálta nyugtatni őket Michael. - A mozgás és a robbantás tönkretette a világítást. Ne használd a telefonod. Szükség lesz még rá, ne merítsük le.
A fogolyból öten megegyeztek abban, hogy spórolnak a telefon használatával, és ott álltak teljes sötétségben a rájuk omló földdel. Bíztak a csodában, talán abban is, hogy a három szerkezet elindul, és a kőlap kinyílik felettük. Mert a testvérek anyján kívül, senki sem tudta, hogy odalent vannak. De jól tudták azt is, hogy van köztük valaki, aki igenis tudná a kifelé vezető út kombinációját.
-Anyu már biztosan nagyon ideges- sírdogált Éva. –Soha nem fognak minket megtalálni.
Ahogy Éva sóhajtott egyet, kaparászás hallatszott a fejük fölött. A folyamatos robbanások, hulló vakolat és föld után a hat fogoly már semmin sem lepődött meg. Michael meglökte Máté könyökét, mire a fiú rájött, hogy a rendőr azt szeretné, ha újra bekapcsolná a telefonján a világítást. Gondterhelten világított a kőlap irányába. Úgy érezte, hogy be fog szakadni vagy….. ?
-A tető. A kőlap…. valaki szórakozik velünk, vagy segíteni akar…..- kiabálta túl a robajt Éva. Fellépet az utolsó lépcsőfokra, és teli tüdőből ordítani kezdett:- Halló! Itt vagyunk! Segítség! Segítség! Szabadítsanak ki minket!
Még egyszer hallatszott ugyanaz az éles hang. Amit recsegés-ropogás követett. Majd hűvös fuvallat csapta meg az arcát. Egy vékony rés keletkezett a kőlapon odafent, és a parkban található lámpák fénye vetődött rá. Már a többiek is a nyakán lógtak, s felismertek egy feszítővasat, amihez egy kéz is tartozott. A kézben tartott feszítővassal próbálta a kőlapot valaki megemelni.
-Kiszabadítunk benneteket. - kiabálta kintről egy férfi.
-Megmenekültünk!- ujjongott Éva. – Megtaláltak minket!
Michael munkatársai voltak, akik a feszítővas segítségével elmozdították a kőlapot a helyéről. A nyitó szerkezetet valaki megrongálta és már nem működött. A gyerekek, Michael és Kriszta habzsolva szívták be a decemberi hűvös levegőt. Abban a pillanatban, ahogy tetőt felemelték, a három ufó a fejük felett kirepült a decemberi éjszakába. Nézték a szabadég alatt, ahogy eltűnnek a régi nevelőotthon felett.
-Tudjuk, hova mennek! –mondták a rendőrök. - Most pedig szépen hazamentek, kialusszátok magatokat, és holnap pedig mindenki elmeséli a maga történetét. Michael is.
Ádám elszontyolodott, és sírásra görbült szájjal mondta.
-Én nem akarok hazamenni! Főleg nem vele!- mutatott rá a nővérére. Kriszta nem foglalkozott vele. - Most mi lesz? Nem akarom elhinni, hogy anyu…. anyu és ő…..
Michael odalépett hozzá és átölelte. Igyekezett megnyugtatni.
-Nem lesz semmi baj. Nem eshet bántódásod, mert a közeledben lesznek a többiek. Az lenne a legjobb, ha mind egy helyen maradnátok. Mátééknél. Ez rád is vonatkozik. - Nézett rá Krisztára. A lány dacosan más felé tekintett - Aztán holnap mindent tisztázunk. Remélem.
-Anyu engem megöl. – bőgte el magát Éva.
Kivételesen senki sem foglalkozott vele. A kis csapat Michael és a két rendőr kíséretében az ikrekhez vonult. A szülők holt sápadtak lettek, miután meglátták őket. Az ikrek édesanyja sopánkodott, jajgatott, és egy tucat töltött káposztát tömött az álmos, félős, izgatott gyerekekbe, úgy hallgatta a rendőröket. A gyerekek tele hassal az átélt sokktól és kimerültségtől másnap délutánig mélyen aludtak. Késő délután a konyhában folytattak diszkoruzust a tegnap történtekről. Egyedül Kriszta nem szállt be a beszélgetésbe, ült az asztalnál és az eléje tett tányért bámulta. Michael a lányt nézte. Nem tudta eldönteni, hogy színjátékot játszik- e vagy tényleg bűnbánatot tart.
-Honnan tudta a két kollégád, hogy odalent vagyunk? – kérdezte Máté miközben újabb adag káposztát falt be.
-Miután nemcsak egy rendőr vagyok, de egy zseni is, miután eljöttünk Ádáméktól intézkedtem. Amikor hozzájuk mentem, már tudtam, hogy Kriszta – itt a lány felé biccen tett, de nem figyelt rá- elhagyta a házat, miután a testvérét „elrabolták”. De úgy ügyeskedett, hogy a kollégák szem elől tévesztették. Elhagytam egy cetlit. „ Este a szokott helyen találkozunk”. De erről teljes mértékben megfeledkeztem, miután Évával együtt minket is „elraboltak” A kollégák a nyomunkban voltak, de leütötték őket. Különben biztosan nem lettem volna úgy berezelve. Miután magukhoz tértek, nem voltunk sehol. Egyből tudták hol kell minket keresni.
Éva és az ikrek szülei Michael meséje után fejmosást intéztek a gyerekeknek. Ismételten az ecsetelték számukra, hogy milyen felelőtlen és veszélyes manőverbe keveredtek. Ezek után megkérték a gyereket, hogy ezután a dolgot bízzák Michaelre és társaira. Majd rákérdeztek arra, hogy Ádám és Kriszta szülei hol vannak. Mély hallgatás volt a válasz. Ádám még sem hagyhatta szó nélkül.
-Még is mi lesz anyámmal és a testvéremmel?- bökött az ujjával Kriszta felé- Nem értem ezt az egészet. Vagy tudsz magyarázatot adni? – kiabált rá a nővérére, aki további mély hallgatásba merült. - Vagy van valami hír róla?
Michael nemet intett. Majd 1 órával később távozott Éva szüleivel . A gyerekek Kriszta nélkül Máté szobájában gyűlt össze. Máté a következőképp döntött.
-Vessünk egy pillantást Ádámék házára! Több mint furcsa ez az egész.
-Nekem mondod?- sírdogált Ádám. – Anyám és a nővérem valószínű bűnöző….. ha kiderül , hogy anyám raboltatott el….. még is hogy gondoltad?
Máté ezt már jól átgondolta.
-Tudom ki kapja ezt a feladatot. Még ma este. Csak tudnám, hogy fogom rávenni erre.
A két testvér percekkel tíz óra előtt a házuk előtt álló bokor tövében lapult. Ádám körbenézett, majd kilépett a bokor takarásából és a ház felé igyekezett. Úgy tett, mint aki becsenget, de a csengőt nem érintette meg. Ádám és Kriszta várt. Megvárták, míg az épp arra cikázó autó elmegy a ház előtt. Csak azt nem vették észre, hogy e autó nem messze meg is állt, és őket figyeli. Ádám a zsebéből kivette a lakáskulcsot és kinyitotta a bejárati ajtót. Ezután a nővére is kilépett a bokor takarásából, majd követte az öccsét. A ház sötét volt és néma. Minden szobába benéztek, kivéve a nővéréjét, de senki sem tartózkodott odahaza. Ami szokatlan volt ilyen késői órán. Ádám vett egy mély levegőt, és benyitott a nővére szobájába. Nem érezte túlságosan jól magát a bőrében, mint ahogy Kriszta sem. De ők minden rejtélyt megoldanak, ha kell. Ha kell, még azon az áron is, ha kiderül, hogy a szüleik bűnözők. A fiú tétován letérdelt a szoba közepén és a szőnyeg egyik felét felemelte. T estvére értetlenül nézte a műveletet.
-Te mit csinálsz?
-Mintha nem tudnád! Keresem a lejárónak a zárját.
Kriszta közelebb lépett.
-Minek a lejáróját? Nincs a szobámban semmi.
Ádám dühösen nézett fel a testvérére.
-A szobád közepén van egy lejáró. Egy nagyon pici, rejtett kis spájzszerűségbe vezet. Véletlenül találtam rá az ősszel. Ne mondd nekem, hogy nem tudtál róla?
-Képzeld! Nem! – válaszolt Kriszta ingerülten. – S mégis? Mit kerestél egyáltalán a szobámban?
-Semmit. A karácsonyi ajándék után kutattam.
-Nagyon vicces.
Ádám kétségbeesett. Nem találta a kis rést a padlóban. Kis idő után hirtelen megállt. Közvetlenül bal oldalt a tévé irányába felfedezte a nyílást. Kitapogatta a fogantyút. Megrántotta. A padlóba rejtett ajtó kinyílt. Kriszta nagyot nyögött a fiú háta mögött. A zsebéből kivette a telefonját és bevilágított vele a sötét aknába. Egy lépcső vezetett lefelé. Lefelé indult, Kriszta követte.
-Na ne!- csodálkozott el Kriszta - Ez a helyiség a szobám alatt található?
Ádám visszanézett rá.
-Most tényleg nem tudtál erről?
-Nem! – nyomatékosan jelentette ki a lány.
Leérve hihetetlen látvány tárult a szemük el.
