Ádám unatkozott. Egy sötét szobában ült a padlón. A padlón, amely jég hideg volt. A szobában egy szék, egy asztal volt található, valamint egy pokróc.  Hiába nézett körbe számtalanszor, és tapogatta körbe a falat, sehol sem talált ablakot és villanykapcsolót. Álmos volt. Amióta itt tartózkodik nem hunyta le a szemét. Nem tudta hány óra van, milyen nap. Nem mert elaludni, tartva attól, hogy soha többé nem fog felébredni.  A hátát a falnak támaszkodva ült, lassan lecsukódtak a szempillái, és elnyomta az álom. Ádám valamit még is meghallott. Zár kattant. A sötét szoba zárja nyílott ki, így sem jutott be fény hozzá. Valamit bedobtak hozzá. Nagyot huppant, és a valami felnyögött.  Egy hang szólalt meg. A hang nagyon ismerős volt számára, és egyből felvidult

-Én eszeveszett első osztályú dinka a köbön!- szidta magát Éva. – Hogy tudtam ilyen vakon belesétálni ebbe a csapdába?   Ősszel a lábam töröm, most meg elrabol egy repülőcsészealj.

A szobában korom sötét és síri csend honolt. Vagy még sem? Éva fülelt. Valakik mellette halkan szuszogtak. A sötét szoba mélyéről egy ismerős hang válaszolt. Éva szíve az örömtől kalimpálni kezdett.   

-Üdv a klubban!  Úgy, hogy mondanyian vakok vagyunk, és nem látjuk azt, ami a szemünk előtt van .

-Ádám? –halk igen volt a válasz a sötétség mélyéről- Ádám hol vagy?

-A hangom után gyere.

Éva elindult a sötétbe, abba az irányba, ahol Ádámot sejtette. De egy hang megállította.  

-Ne beszéljetek! – jött valahonnan egy ismerős hangtól a kérés- Mert minden egyes kiejtett szó, levegőt von el.

-Michael? – kérdezte meglepetten Ádám.  De hát… hogy kerültök ide?

-Hát… lett volna egy találkozónk az ikrekkel és Évával. De a semmiből felbukkant egy ufó, egy autó és itt találtuk magunkat.

-Ouu! Akkor nincs sok esélyünk arra, hogy az ikrek megtaláljanak minket. – mondta Ádám. Ufó? Csak nem olyan, amely hozzám is benézett, majd az ikrekhez is?  Á! Az inkább valamiféle… nem is tudom mi akart lenni.

-Hát sajnos nincs. Lövésük sincs arról, hogy hol lehetünk. - válaszolt Éva. -  Egyáltalán hol vagyunk?  Olyan sokat nem mehettünk az autóval. Szerintem. Nekem igen rövid időnek tűnt. Túl rövidnek.

-Jó ég tudja! Lehet, hogy nem is vagyunk a faluban. Valóban. Rövid volt az út. Ádám, hogy kerültél ide?

Ádám megvonta a vállát, annak ellenére, hogy a többiek nem látták.

-Fogalma sincs. Amikor felébredtem, itt voltam.

-Voltunk nálatok- Ádám feljebb ült, és kíváncsian nézett arra a sötétben, amerre Michaelt sejtette- De sokra nem mentünk. Édesanyád nem volt éppenséggel segítőkész.

Ádám válaszolni akart, hátrébb csúszott. Keze a falat érintett. Amire iszonyodva felkiáltott. A fal e része tűzforró volt.

-Áá!- majd maga körül hadonászott, aminek az lett a következménye, hogy hátra esett, és a teste nekiütközött egy testnek. – Mi a …..

A puha valami számára túlságosan ismerős hangon szólalt meg, amitől Ádám felugrott. Éva és Michael is felállt a hang hallatán.

-Ti vagytok az oka! Átkozott szimatoló banda! –sziszegte a hang. - Banda, banda, banda - visszhangzott az utolsó szó.

-Kriszta?- üvöltött fel Ádám- Kriszta, Kriszta, Kriszta- visszahangzott a testvére neve.

-Ha eltesznek titeket láb alól, sokkal kevesebb levegőre lesz szükségem - sziszegte Kriszta.

-Tesznek? Veled együtt!- ordított a fiú- A te hibát! Minek jöttél haza? De ha megtudom, hogy az egész kalamajkához közöd van…… - belevetette magát a sötétségbe, aminek az lett a következménye, hogy elesett. A sötétség mélyéről a nővére kárörvendően felnevetett. -  Mennyire utállak!  Utállak, utállak, utállak!- visszhangzott ismételten az utolsó szava.

Éva bizonytalanul megszólalt. Kitört rajta a régi páni félelem.

-Gyufa. Nincs valakinél véletlenül gyufa? Elemlámpa?

-Idióta!- mordult rá Kriszta. Éva megszeppent-   Ha nem tudnád, minden láng levegőt von el, másodszor pedig  további veszekedés értelmetlen levegő pocsékolás!   Ez a hely, ahol vagyunk, légmentesen zár, nagyon elővigyázatosnak kell lennünk.

 Ádám  érezte nővére hangján a higgadtságot. Neki a torkában dobogott a szíve. Még soha sem félt ennyire. Még akkor sem, amikor először elrabolták és egy autó hátsó részében zötykölődött órákat.  De valamire felfigyelt. Napok óta a gondolataiban motoszkált valami, valami, amit nem tudott kiverni onnan.  Még pedig az, hogy a nővérének mindenhez köze van.

-Honnan tudod?- kérdezte.  És egyáltalán. Hogy kerültél ide?  

Kriszta nem ijedt meg. Azonnal jött a válasz. 

-És még ti vagytok az osztály jó tanulói. Gondolkodj már egy kicsit. Hogy lehet valami légmentes?   Hogy kerültem ide? Pont úgy, mint ti. Miután nem találtunk sehol, leléptem otthonról, mert… mert dolgom volt. Aztán én is itt ébredtem. Valahol a nevelőotthon sarka és a park között vesztem el.

Bár a sötétben nem látták egymást, de Michael gyanakodva tekintett arra, amerről Kriszta hangja hallatszott. Valahova a verem végébe. Gúnyosan meg is jegyezte magának.

-Persze. Még el is hiszem. Az biztos, hogy a lakásból kijöttél, és a sarkon befordultál a központ irányába. Odáig tényleg láttak a kollégák.   De aztán ki tudja? Vagy tényleg téged is „elraboltak” vagy nagyon is jól tudod, hogy hol vagyunk, és megjátszod magad, hogy sajnáljunk, mint egy áldozat.

-Ha tudnád, azt, amit én, nem így szólnál hozzá a dolgokhoz- suttogta a lány. - Majd meglátjuk ki az tettes, és ki az áldozat.

-Hogy?- kérdezett vissza az öccse. - Mit mondtál?

-Foglalkozz a saját dolgoddal, öcskös!  Inkább azon törd a buksidat, hogyan jutunk ki innen!

Michael nem bírta ki és gúnyosan tett megjegyzést.

-Miért ő? Szerintem te jobban tudod, hogyan tudunk innen kijutni, nem igaz?

Mielőtt Kriszta visszavághatott volna, Éva tett egy kísérletet tett arra, hogy ne veszekedjenek egymással.

- Hallagassatok ide! –mondta hangosan a kislány- Miért ellenségeskedünk egymással? Ennek semmi értelme. Mind a négyen ugyanabban a csapdába estünk bele. Mindannyiunkat ugyanazok a bűnözők vagy bűnöző csalt tőrbe. Javarészt a mi hibánk, mert ősz óta loholunk a nyomukban. A figyelmeztetések ellenére nem hagytuk abba, csak azért is a mélyre ástunk.

Csönd. Egy pillanatig semmi sem történt. A két gyerek izgatottan várta a másik kettő válaszát. Ádám Éva mellé botorkált és megszorította a lány kezét, amitől Éva összerezzent. Kis idő eltelte után Michael szólalt meg.

-Bölcs belátás. - mondta Michael-, Aminek ez lett a következménye. Valakinek biztosan feltűnik, hogy nem vagyunk sehol. De igazad van. Ne veszekedjünk. Össze kell fognunk, és együttes erővel kitörni innen valahogy.  Próbáljuk meg.

Kriszta dúlva –fúlva ment oda.  Elindultak arra az irányba, amerre az ajtót sejtették.

-  Aúú!- kiáltott fel Ádám.  Nem figyelt oda és nekiment a falnak, ami úgyszintén forró volt. – Nincs valakinél mégis egy telefon? – senkinél nem volt. -  Kár. Legalább látnánk, merre kell menni. Biztos, hogy nem tudod a kijáratot? – kérdezte meg ismételten a nővérét.

- Mondtam már, hogy …. – de tovább nem mondta.  Kriszta a kezével óvatosan végig tapogatta a falat- Biztosan kell lennie valahol egy kapcsolónak. - de nem volt.

Majd mind a négyen együttes erővel igyekeztek a fal minden egyes pontját nyomni, hátha az erő hatására megmozdul. Semmi sem történt.   Ádámnak kétségbeesett ötlete támadt.

-És ha nekifutnánk vállal a falnak? Hátha arra enged, és egy rés támad, vagy kinyílik magától?

Nem várta a meg a többiek válaszát. Belefutott a sötétbe, majd nagy csattanással ütközött neki a falnak és elterült a földön. Éva két jajveszékelés közepette tapogatta ki merre fekszik Ádám. Michael sietett a segítségére, és a szerencsétlenül járt fiút arrébb húzták.

-Szerintem, nincs komolyabb baja. Megpróbálom én is!- mondta Michael , de ő sem járt sikerrel.   

Hirtelen hangos robaj hallatszott.

-Mi ez? – rikkantott fel ijedten és hirtelen Ádám. - Olyan, mintha a  fejünk felett történne és  valami  vagy valamit mozgatnának.

-Jól vagy?- érdeklődött Éva.

-Persze. Kutya bajom, csak az orrom fáj egy picit. Nem vészes.

-Nagyot koppantál az biztos.  Hol lehetünk?

Legyintett egyet Ádám.

- Öszintén?  De ne nevessetek ki érte. Véleményem szerint azon kőlap alatt lehetünk, ahova tavaly az osztályfőnök a négy kedves osztálytársunk és az a hogy is hívják be akart jutni. És ezt te igenis tudod!- támadt rá a nővérére.

-Hagyjál már! Hányszor kell még elmondjam, hogy lövésem sincs arról, hol vagyunk, és hogy kell innen kijutni!

Újabb nagy dörgés hallatszott, és a falak beleremegtek. A négy foglyul ejtett szinte kőbálvánnyá vált, és így néztek a sötétbe. Egészen addig, míg úgy nem érezték, hogy fáradtak, álmosak, muszáj ledőlniük.  Meddig aludhattak maguk sem tudták volna megmondani. Valaki belépett hozzájuk. Csak azt érezték, hogy valaki rázogatja, kelti őket. Álmosan néztek a sötétségbe. Ki ébresztette őket, nem látták jól. Az a valaki, aki belépett, telefont, lámpát és egy cetlit tartott a kezében. A lámpa fénye a földet súrolta. Egy kéz nyúlt feléjük, és a középen ülő fogoly ruháját megfogta és középre rántotta. Nem tudott tiltakozni.  AZ alak tárcsázott, majd a cetlit nyomta a fogoly elé. Vonal túlsó végén valaki beleszólt.