Két nappal karácsony előtt eljött az idő. A nevelőotthon sarkánál találkozott a banda. A templom épp elütötte a huszonkét órát. Hogy ilyen későn találkoztak, és nem aznap, amikor valami mindannyijuk életét megzavarta, annak Éva volt az oka. Megijedt. Ő még nem szedte össze magát a szeptemberi lábtörése óta.  Szipogott és az orrát fújta. Ő rettegett az éjszakai sétától. Főleg, hogy kilógott otthonról. Az ikrek és Ádám mosolyogva és fejüket csóválva néztek rá. Ádámnak a sötétség ellenére is feltűnt, hogy Éva a megszokottnál jóval sápadtabb. Szeme alatt sötét karikákat fedezett fel.  Majd közösen elszavalták a verset, amelyet még tavaly költöttek az első nyomozásuk alkalmával.   Éva végre mosolyogva a barátaira nézett. Máté erősebben megköszörülte a torkát, és mint egy őrmester vezényelt:

-Lányok ti mentek előttünk. –Éva felszisszent- mi ketten mögöttetek.  

Sorba álltak Ádám határozott kérésére, de a lányok nem indultak el. Oldalra bámultak a park irányába. Ádám nem hagyta szó nélkül.   

-Induljatok már el!

A lányok visszafordultak a fiúk felé. Arcukon félelem tükröződött.

-Mi a bajtok? – kérdezte Ádám ingerülten.

Márti hangja félelemtől csengett és a park felé mutatott.

-Lidércfény vagy mit tudom én….. – Éva bólogatott- én nem megyek tovább, az biztos. – Éva hevesen bólogatott tovább , jelezve, ő sem moccan onnan.  

Máté a feje búbját vakargatta, Ádám a két lány válla felett kilesett a park irányába. Ő nem látott semmit. Visszanézett rájuk.

-Nincs ott semmi! Semmiféle fény, lidérc meg pláne nincs.  

Éva megerőltette magát, és így szólt.

-A fák és a hinták között megláttunk egy ide –oda suhanó fényt. Aztán hirtelen eltűnt. Minta kialudt volna, vagy a föld nyelte volna el…..

-Mondom, hogy nincs ott semmi.   Valaki ott ment, lámpával vagy a telefonjával világított.

Éva határozottan megrázta a fejét.

-Nem, Ádám, ez egészen más volt. Ez egy magában álló fény volt. Nem ember által létrehozott fény. Senki sincs rajtunk kívül kint az utcán.

Máté nagyot rikkantott a hátuk mögött. Mindhárman összerezzentek. Teljesen megfeledkeztek a fiúról.

-Ufó!

Ádám megvető pillantást vetett barátjára, és fejét csóválva visszafordult a park felé. Máté folytatta.

-Azért nézzük meg közelebbről, hogy tényleg volt ott e valami, s egyben meggyőződünk arról, hogy ebben a faluban ismételten történik valami. Végül is , azért jöttünk ki az éjszaka közepén, nem?

Éva dühösen ránézett a fiúra. De nemcsak ő nézett rá szúrós tekintettel, hanem a testvére is.

-Most azt hiszed, hogy a húgoddal együtt dinkák vagyunk?

-Mondtam én ilyet?- mordult fel Máté.

A két lány felsikított és a park felé mutogattak. A két fiú odanézett. A parkban, éppúgy, mint mikor a lányok észrevették, furcsa fények jelentek meg újból. A két barát összenézett. A fény feléjük úszott, és a kastély egyik betört ablakán berepült, és eltűnt a szemük elől.

-Ez meg mi volt?- hőkölt hátra Máté.

-Az ufód- válaszolta a testvére.

Máté nem reagált rá, meredt tekintettel bámult a régi kastélyra, mely oly sok évig gyerekotthonként üzemelt. Éva és Ádám felnevettek.

-Menjünk be!

Másik három tátott szájjal nézett rá.

-Hova? Az épületbe?- kérdezték egyszerre Mátétól.

-Persze. Még is hova?  

-Most?

-Nem! Majd holnapután kiskedden. Persze, hogy most. – válaszolt dühösen Máté.

Ádám megköszörülte a torkát.

-Hát, az utcánk felől a kerítésnél be tudunk mászni. De hogy bejutunk e az épületbe, az más kérdés.

Ádám megütögette a barátja vállát és visszafordult az utcájukba, másodpercekkel később megállt a zöld kerítésnél. Követték. Mire a két lány észbe kapott, a két fiú már a kerítés másik oldaláról nézett vissza rájuk. Összenéztek. Fújtak egy nagyot, kínlódva, de átevickéltek a kerítésen túlra.

-Ez ám a téli szünet!- mondta félhangosan, csak úgy magának Éva.- Valami rosszat érzek a levegőben.

Senki sem figyelt rá.